A geometria vonzásában
Ottó László kiállítása
LA Galéria, Budapest
2013.09.25-10.25.
Megnyitóbeszéd
Szentandrási-Sós Zsuzsanna
Nagyon örülünk, hogy Ottó László festőművész ma este bemutatkozik az LA Galériában, ahol így lehetőség kínálkozik legújabb műveinek megismerésére, és beszélgetésre művészetkedvelő barátaival, műgyűjtőkkel és szakemberekkel. Mindig ünnep ez egy művész számára, köszönjük Ludman Adriennek, hogy itt, így együtt lehetünk.
A festőművészet vizuális nyelv. Engedjék meg, hogy a most kiállított művekre a verbalitás nyelvén reflektáljak, s remélem, hogy mondataim alapot adnak egy izgalmas beszélgetésre. A feladat egyáltalán nem esik nehezemre, Ottó művészetét régóta figyelem és remélem, hogy valamelyest közel tudtam hozzá kerülni. Első alkalommal Rátfai Attila, majd Kepecs György gyűjteményében találkoztam képeivel, és világos volt számomra, hogy egy nem mindennapi alkotót ismertem meg. Később, a személyes találkozásunkkor és beszélgetések során mesélte, hogy a festészetben, a karrierjében maga keresi útjait. Megteszi azokat hosszú kilométereken nem csak a szellem világában, de a sztrádákon is. Őrülten száguld, vezet, festményeivel telepakolt autót és életet. Csomagol, pakol, úton van, ilyenkor a sztráda mellett alszik, aztán keresi hol van. Könnyebb eladni, mint eljutni egy másik európai városba - mondja, mint régebben is nagyobb gond volt a selyemhez eljutni, mint megvenni azt. Keresi a kapcsolatot gyűjtőkkel, galériákkal, abból építkezik, amit így a magáénak tudhat, ezért hálás. Nagyra értékeli mindezt, mert így alkothat. Közben folyamatosan ismerteti magát a világgal: sok nemzetközi kiállításon vett és vesz részt, aminek hatására több külföldi gyűjtő is felfigyelt munkásságára, a vásárlások a nemzetközi piacon egyre gyakoribbak. Ennek ellenére - saját bevallása szerint - nem a külföldi befutás lehetősége mozgatja, az alkotásra koncentrál, éppígy nem szándékozik külföldre költözni: magyar alkotónak tekinti magát.
Ottó László Pécsett született. Talán ezzel megpecsételődött művészi identitása, úgy tűnik, a Mecsek levegőjében – földjében van valami aktivizáló erő, hiszen Pécsről indult a magyar geometrikus művészet jelentős alakja: itt született Vásárhelyi Győző, alias Victor Vasarely, de az építészek öröksége is kitüntetett, a magyar bauhauslerek: Breuer Marcell, Forbáth Alfréd, Molnár Farkas, Weininger Andor munkásságának köszönhetően. Itt a sors egyben szerencsés helyzet, tudjuk, hogy a konstruktivizmus és a Bauhaus hazai képviselői rég beolvasztották a magyar művészet professzionalitását a nemzetközi művészet vérkeringésébe. Ezzel Ottó él, de nem tudatosan. Művészete építészeti tanultságon alapszik, alkotó tevékenysége nem klasszikusan festészeti, inkább mérnöki tevékenység. Ebben a tekintetben egyedülálló. A magyar konstruktív mesterek, így Bak Imre, Konok Tamás, Fajó János, Haász István művészetével rokon alkotói tette, de az idősebb mesterekkel elsősorban vizuális és nem tartalmi a rokonság, és fontos különbség, hogy az Ottó számára fontos raszterek kérdésével nem foglalkoztak. E tekintetben Kovács Attila művészete áll legközelebb tevékenységéhez, de fontos megjegyezni, hogy míg Kovács a bal alsó sarokból indítva komponálja rasztereit, Ottó minden esetben a centrumból indul és ez az alaptétel legtöbb alkotásánál is igaz.
Ottó László jelen kiállításon bemutatott műveit az európai konstruktív és konkrét művészet kontextusában lehet értelmezni. Számára ezek az irányvonalak evidenciaként adják a művészi és képi megfogalmazás lehetőségét. Az alkotás számára nem a kép felületén indul, hanem a vászon felfeszítésével, sőt. Műterme, mint a régi mestereké: egymás mellett sorakoznak a porfestéket tartalmazó tégelyek, az onnan választott színekből a festékeket maga állítja elő az akril alapanyagául szolgáló folyadékok elegyítésével. A színek és árnyalatok komponálását alapos színismereti tanulmányok, a kompozíciók és képi elemek formálását a matematika, a számok és arányok világának megismerése előzte meg. A festéshez használt precíz mérnöki eszközöket maga alakítja saját céljaira használhatóvá. Mindene a kvalitás, ennél fogva kizárólag magas minőségű eszközökkel és anyagokkal dolgozik, így jutalmazva műveit magas nívóval. Univerzális művész, mégis preferált helyet kap a gondolkodásában a keleti filozófiákból merített gondolatok. Kontemplatív, azaz meditatív képeket komponál, melyek közül több az indiai művészetből ismert yantrákkal rokoníthatók. Precizitása túlmutat a szemmel felfoghatón, felületei tökéletesen egyenletesek, vonalai húrként feszülnek. A közölt létező természeti rend, így például a Fibonacci-számok alapján meghatározott hálók rendjét értjük, felfogjuk, még ha nem is ismerjük fel egyből, hogy annak képi megjelenítéseivel állunk szemben. A benne ábrázolt színcsíkok meghatározott rendjétől térhatást, robbanó erőt sejtünk. A raszterek létezők, egyben időtlenek. Nem jelenítenek meg festői problémákat, kérdésfeltevés nincs. A jellemzett sorozat címe: Yantra-ipsum-līlā. A szanszkrit és latin szóösszetételű kifejezés az ember szellemi elmélyedését segítő eszközre utal: Ottó ebben a jelentésben használja, noha nyugaton legtöbbször mágikus geometriai ábraként ismert. A līlā jelentése: isteni játék, míg az ipsum: önmaga. Ez utóbbi fontos, a konkrét művészet egyik fő alaptétele, hogy a mű legyen "önmaga", azaz ne legyen szimbolikus, ne legyen valaminek az absztrakciója, ne jelentsen mást, mint csak önmagát. Másik most látható sorozata a Vertical in Horizontal című, szintén a konkrét művészet égisze alá sorolható. A megalkotott képi struktúrák itt önmaguk, de az emberi gondolatok szülte asszociációk, a színek és színhiányok mentén kialakuló lüktetés és ritmika a hang művészetére, a zenére, vagy mantrákra emlékeztető. Igaz, azzal nem azonosak, de a képek említett kontemplatív erejét sokszorozók.
Ottót, mint ahogyan gondolatmenetemben arra többször utaltam, az európai művészeti áramlatok közül a konkrét művészet képviselői közé sorolhatjuk, úgy mint a külföldön alkotó, magyar származású Vera Molnar, Imre Kocsis, az osztrák Gerhard Frömmel és Josef Linschinger, a svájci Rita Ernst, Gottfried Honegger, Hans Jörg Glattfelder, a német Jo Kuhn, Jo Niemeyer, Gerhard Hotter, a lengyel Ryszard Winiarski, a francia Knut Navrot, az angol John Carter, vagy a spanyol Julián Gil művészetét. Ebben a magas intellektusú univerzumban keresi lehetőségeit, s talált rá meggyőzően.
Elhivatott művész, valódi értékteremtő. Határok felett ívelő európai szellemiség és gondolkodás jellemzi. Erénye, hogy figyel arra, művei érthetőek legyenek, a befogadó értse művészetét, képi esztétikumát, filozófiáját. Kíváncsi a nézők véleményére. Itt a lehetőség a kérdések feltevésére.
A kiállítást megnyitom.
Szentandrási-Sós Zsuzsanna
művészettörténész
Budapest, 2013. 09. 24.
A geometria vonzásában
Ottó László kiállítása
LA Galéria, Budapest
2013.09.25-10.25.
UTAK - OTTÓ LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁSÁRÓL
Deák Csillag
Húsodból vadvirág nő
Logikai rendbe illesztett egyeneseket, görbéket, felületeket látok az LA-Galériaban Ottó László A geometria vonzásában című tárlatán. Mértani formák (egyenes, hullámos vonal, négyszög, kör, téglalap), színek (fehér, fekete, kék, piros, sárga), és különös vonal- és téridő ritmusok, sűrűsödések, üresedések, olykor „kották” tárulnak elém. Szerkesztésük hol nyitott, hol zárt, de mindvégig arányos, áttekinthető, már-már sterilnek is mondhatnám, de érzem bennük a harmóniát, a feszültséget, a variációk kimeríthetetlenségét, az ellentmondások feloldását és feloldhatatlanságát. A yantra világában vagyunk, ahol a tiszta és merő absztrakt festmény jelenik meg, geometrikus rajz formájában, külső tárgyat vagy személyt nem látunk.
Az uralkodó forma a háromszög, kör vagy négyszög, a dialogikus társ. Ottó László alkotásaiban hiába keressük az érzéki világhoz fűződő vonatkozást, olyan ábrákat látunk csak, amelyek a látható tér-idő legeslegutolsó mozzanatát mutatják. Ezek az ábrák megszólítanak bennünket, de nem a megszokott módon, hanem a fordított perspektívából. …a perspektíva egy festményen azt implikálja, hogy az előtte álló és szemlélődő ember nézi a képet. A fordított perspektíva pedig azt, hogy a kép nézi az embert (Rednik Zsuzsanna: Név és képmás).
Jeleket és értelmeket ábrázolnak a festmények. Elmerülök a vonalak, négyzetek, körök világában. „...A mértan az a képzőművészetnek, ami a nyelvtan az irodalomnak” (Apollinaire). Nincs legenda, nincs romantika. Nincs látási kaland, csak látás. …egyenes és félreérthetetlen, józan látás, amely semmiféle lírát, epikát és drámát nem visel el, óvakodik a pszichológiai szenzációtól, nem szédül és nem inog és nem ismer és nem akar ismerni mást, csak a látást önmagában. Éppen ezért a yantra az ember és a kép között levő viszonyt meg tudja fordítani és látványból néző tud lenni (Tarnóczi József: Halmi Zsolt "Colorum mobile" című kiállítása).
Tizennyolc kép, számozva, nincs tévedés, nem kell megszámolni őket, rajtuk a sorszám. Nincs helyezés, önmaguk helyén vannak. ...az egyszerűség, a világosság, a tisztaság felé, a vertikalitás irányába, és befelé, a teljességbe, az univerzalitás felé, az egységből a sokféleség vagy az üresség, a semmi felé, a semmiből vagy a sokféleségből az egységbe, a forma feloldására a térben, az ürességben, a térnek, az ürességnek a kibontására a formában...- fogalmazta meg Ottó László saját ars poeticáját.
Az egyik képen Vertical in horizontal (1), 2013.09. „rendjeleket” látok. A színjelek válnak azzá. A sötét, monokróm háttér kiemeli a domináns fehér-kék-piros-sárga színeket, nyolc sávban, de halmazuk harmonikusan illeszkedik a többi színhez. Csomósodási pontok, csomópontok, egy városi közlekedési térkép bontakozik ki a szemem előtt. A függőleges sávokat a színek szaggatott sávja keresztezi. Nem véletlen, hogy hol húzódnak a térelválasztó, egyben a teret összekötő vonalak. Ottó László képei megvalósult törekvések, …hogy a nemlétezőnek racionális formát adjon, járható utakat keressen az ismeretlenbe (Peter Lodermeyer művészettörténész).
Az aranymetszés szabályait érvényesíti műveiben a művész, de alkotásaiban a Fibonacci számsort is felhasználja. A Fibonacci sor 7. és 8. tagjától majdnem tökéletes, az aranymetszésnek megfelelő aránypárt ad. A hosszú téglalapok, mint lamellák illenek össze, a vékony, cérnaszálra emlékeztető vertikális vonal a teret osztja fel, időt jelöl, nem engedi szökni a színeket, bezárja őket. Vertical in horizontal (3), 2013.08. szürke alapon ellentéte a fekete, monokróm alapon állónak, színei is mások. A szürkeség ellenére a színek élnek, ragyognak, akár egy szikes talajon nőtt vadvirág. …csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő, írja Baudelaire Egy dög című versében. A háttér megváltozásával a kép egysége megmarad, nem tűnik fel a téglalapok különállása. A Vertical in horizontal (2), 2013.09. ismét fekete alapon készült, és a fehér jegyek, testek jelentik az új hatást, a kiválást. A világostól haladunk a sötét birodalmába. Függőleges és vízszintes vonalak változó nagyságú négyzetet, téglalapot formázó ritmusa vonzza szemünket. A négyzet, téglalap egy-egy oldala színes vonal, megjelenésük, előfordulásuk rendje, a színvariációk egyszerre harmonikusak és feszültséget hordozók.
Az elemek és vonalak ütköznek és torlódnak, a középtengelyből sugárzik ki a mű belső világa, és oda is tér vissza. Megteremtve ezzel a racionális rend, az egyensúly és a nyugalom békés és kimért világát. Ottó László úgy rendezi színes kis jeleit, színes vonalait, hogy az véletlennek hasson, ne tűnjön elő, hogy itt tervezett és kiszámítható renddel állunk szemben. A Vertical in horizontal (2), 2013.08. színek tömbösödését, összeállását, sűrűsödését hozza, ismét fekete, monokróm alapon. Sajátos vonás a Vertical in horizontal művekben, hogy bár a téglalapokat határoló vonalak függőlegesen kifutnak a táblázatból, ez a kifutás egy lehatárolást is létrehoz. Ahogy Velencében a Szent Márk téren a két híres oszlop (a szárnyas oroszlán, a sárkányölő Tódor oszlopa) lezárja a tenger felé a szabad pillantást, foglyul ejti a látást.
A Yantra-Ipsum-Lilá (1), 2013.09. új színt és formát hoz és a centrális központ metszéspontjában a sík kidomborodik. Ez a kölcsönhatás erőteret jelöl, hogyan térülnek el, hogyan szakadnak el egymástól a vonalak. A Yantra-Ipsum-Lilá (2), 2013.09 szabályos négyezethálón jelenik meg, a háttér fekete, monokróm. Különös vonása a képnek, hogy a függőleges vonalak, oszlopok olyan hatást keltenek, mintha egy négyzetet látnánk, bár ezek oldalai hiányosak, mégis egésznek látjuk. A Yantra-Ipsum-Lilá (4), 2013.08. barnás alapszínével a sárga-fekete színt, és a fehér vonalakat emeli ki. Szimbolikájában egy kereszt formálódik. Yantra-Ipsum-Lilá (1), 2013.08 hullámvonalai középpontjában további négyzeteket magában foglaló négyzet áll, míg végül ponttá zsugorodik Az anyagi világ megszűnését is megjeleníti.
Ottó László művei különös viszonyban állnak az idővel. Összesűrűsödött az idő bennük. Célszerűség, információ és struktúra ütemében érhető tetten a kiszámított és a lejárt idő. A képek üteme, ritmusa az, ami beavat az időbe, amelyből nagyon kevés van. Ez a beavatás számomra olyan élmény, amely revelációval bír. …az embernek sok időre van szüksége. Annyira, hogy bármennyi fölött rendelkezzék is, mindig kevés, s ez mindig "idő előtt" elfogy. A beavatás az időt meghosszabbítja, a léleknek megmutatja, hogy lénye időfölötti, örök és halhatatlan. E pillanattól kezdve a lélek nem fullad többé ki abban a reménytelen sietségben, hogy önmagát utolérje. Nem áll többé az egyhelyben sietés szörnyű állapotában. Tudja, hogy nem késhet el és nem késett el (Hamvas Béla: Scientia sacra II.)
A sémák fő feladata a világ jelenségeinek reprezentációja. Kompozíciói egyszerre derűsek és békések, nem improvizáltak, nagyon is tudatos műveletek eredményei. Expresszíven és szabadon komponált formák és színek eleven hálózatát látjuk. Ha figyelmesen nézzük a képeket, feltárulhat előttünk, hogy a színek és formák kifejező ereje és a szemlélőre gyakorolt hatása közti titkos, belső kapcsolat létezik. Ezeken a képeken a szem átélheti teljes felszabadulását. Mintha a látás már magára a látásra lenne irányítva, felfokozva annyira, hogy nem a tárgyra figyel, hanem a látás mozzanatára (Hamvas Béla). A művek úgy válnak a természet, életünk részévé, hogy önmagukat mutatják, azonosak önmagukkal, miközben ismereteink átstrukturálódnak a művek megértése folyamatában. A jelentést mi hozzuk létre, nem kívülről származik, hanem mi alkotjuk meg.
Kölüs Lajos
A matematikus oroszlán
Az anyagi formák végtelen világában élünk. Az összefüggésüket keressük, kutatjuk. Ottó László geometrikus-absztrakt és geometrikus-expresszív képei erről a világról és annak kutatása eredményéről vallanak. A rendről, a harmóniáról, a logikáról, amelyet mindennapi életünkben is szeretnénk át- és megélni. Amikor Orfeusz visszanéz, hogy megfigyeljen, egyedül kell maradjon. Magam is így vagyok most az LA Galériában. Egyedül maradok, és bennem felbukkannak Heinz von Foerster mondatai: Szeretnék egy olyan nyelv-művész lenni, aki a hallgatónak sokféle értelmezési lehetőséget kínál. És azután mindig megkérdezheti tőlem: Erre gondoltál? És akkor én kérdezném, hogy igen, és te mire gondolsz?
Gondolok a fraktálokra mint objektumokra, amelyek nem mások, mint egyetlen, alapvető formának léptékváltástól független ismétlései. Azt szemléltetik, hogy a kiinduló alapforma az objektumon belül újra és újra előfordul, mégpedig egyre kisebb léptékben. Négyzetben négyzet, amíg a szem látni tudja. Gondolnék a konstruktivizmus legfőbb állítására, miszerint a megismerő rendszerek maguk hozzák létre a tudást, a világról alkotott kép, az ismeretek rendszere konstrukció eredménye. Gondolok Ottó László képeire, amelyek arra irányulnak, hogy megszüntesse a metafizikai rendszer és a hétköznapi tudás között a modernitásban egyre táguló szakadékot. Rugalmas és nyitott, konstruált világ a képeken. Párhuzamos síkok és egymást sokszorozó négyzetek, vonalak sokasága, bennük az elmozdulás, a rögzített és elrejtett irány egy személytelen, absztrahált világban. Határozott gondolati kiindulópont és érzékenység, finomság a konstrukcióban. Metafizika és transzparencia a geometriában. Korlátozott ésszerűség és korlátlan közérthetőség feszül egymásnak. A testforma kitakart, látható és eleven. A vonalak futnak és elhalnak, hátterük hol sötét, hol szürke monokróm felület. Sémák és típusok sorakoznak egymás mellett, négyzet variációk, asszociációs terük kimeríthetetlen.
Ottó László, miként Lukoviczky Endre, a mimézis elv követése helyett egy új, konkrét tárgy, egy eddig fel nem ismert létező kialakítására törekszik, a gondolati és tárgyi elemek megkomponálásakor nemcsak elvonatkoztat, hanem gyakorlati értelemben is újraalkotja az anyag szerkezeti felépítéséből eredő strukturális formákat. (Szilágyi András: Újrapozícionált konstruktivizmus)
Yantra-Ipsum-Inverz (1) 2013.03. új történet mesél. Az ellentétet jeleníti meg. A kocka fele-fele más mintázatot követ. Az azonos mintázaton belül idegen testként (mintázatként) „belóg” (inverz formában) a másik terület mintázata. Ez e megfertőződés egyben az immunitás jele is. Nem omlik össze a szervezet vagy szerkezet. A kis és kisebb rácsok (négyzetek) az áthatolhatatlanságot jelenítik meg. Ismét a szürke alap dominál, a rácsozat színe fehér. Szimmetrikussá válik a Yantra-Ipsum-Inverz (3) 2013.04 kép belső tere. A két fél terület, négyzet mintázata eltér, és egy négyzetben a másik fél terület mintázata él, elkülönülten, szabályos négyzet formában. Ez a tükör hatás, megidézés a megőrzésről is szól, az öröklésről, a befogadásról. Az alap fehér, vékony fekete hálózat foglalja el a felületet, a síkot. Itt a határ felület üres, a vonalak nem futnak ki a kép széléig, úgynevezett margó keletkezik a kép körül.
Ottó László képein ott az állandóság bélyege és pecsétje. Könyökkanyarja. Tolnai Ottó színdarabjának címét idézve, a paradox az, hogy Ottó László nincs örökös elkésettségben, bizonytalanságban, szinkronban van a világgal. Az ábrázolt absztrakt világ áttekinthető, értése, befogadása nem könnyű, minden látszat ellenére. A mentális tér és idő, amelyet megragadnak művei, emberi arcunkat őrzik és fejezik ki, de ennek a világnak verbálisan megragadható kódjait nem mindig ismerjük fel.
Yantra-Ipsum-Creator (4) 2013.01. a négyzetek végtelenségét, a tükör-effektust adja. Az alap ismét fekete, rajta futó vonalak, amit eltakar egy négyzet. Azt eltakarja egy újabb négyzet. Piros és fehér vonalak szegélyezik a kockát, a négyzetet, és vízszintes vonalakká alakul a formájuk. Úgy látom, hogy a négyzetek egymáson lebegnek, míg a piros-fehér színű négyzeteknél a bemélyedés, a benne foglaltság, a mélység jelenik meg. Akár egy kosárlabda zsákot látnánk a palánkról lelógva. Lehet célozni. A Yantra-Ipsum-Creator (3) 2013.01. fekete alapra helyez egy színes vonalakkal határolt négyzetet, ez a határolás szaggatott, mivel az egyes szakaszokat színes fonalak helyettesítik. A Yantra-Ipsum-Creator (1) 2013.02. alapnégyzetének kifutó vonalai sejtelmes csomóponttá, gyökerekké válnak, összekötik a négyzeten túli ismeretlen világot. A Yantra-Ipsum-Creator (2) 2013.02 a pókhálót szimbolizálja, vagy a méhsejt tagozódását, felépítését, kapcsolódását is kifejezi, miközben végig a négyzetek uralják a képet. Négyzet a köbön, a többszörösen. Négyzet-piramis. A Yantra-Ipsum-Creator (1) 2013.09 fekete alapon a centrumban lévő négyzet felszámolja magát. A négyzet vége.
A Yantra-Ipsum-Arche (3) 2011.02. esetében megmarad ugyan a centrum hatás, vagyis a kép középpontja a kép belső feszültségének forrása, viszont itt már kockák, téglalapok határolódnak és ütköznek egymással és egymásba. Leginkább ez idézi meg az eredet-hősöket. Tompa színeivel (barna és szürke) a visszafogottságot, az új világba való betagozódást jeleníti meg. Ez egyben ablak-ajtó-kapu nyitást és zárást is felidéz. A tér foglaltságát, megszűnését, a börtön élményt. Sötétség délben (Arthur Koestler) káprázata, hogy valamit vállalunk és nem is. A cél érdekében.
A Yantra-Ipsum-Ipsum (1) 2013.09. a sötét felületén a négyzetek helyett a kör, és a körív, körszelet lép előtérbe, és veszi át a négyzet funkcióját. A körkörösség a folytonos visszatérést, egyben a folytonos befejezetlenséget is megteremti. Ez lenne a káosz világa, ahol világos rend uralkodik. Mondhatnám, hogy az univerzumot alkotta meg. A harmónia csak látszólagos. A Yantra-Ipsum-Ipsum (1) 2013.09 a tökéletességet ragadja meg, azt a pillanatot, amikor egy villanással ismeretlen világ, bolygók sokasága jön létre.
Az alkotások sokoldalúsága, sokszínűsége, amivel a síkban és térben mozgást felfogják, és azt kifejezik, magával ragadja a nézőt. …aki intellektuálisan is birtokolni akarja ezt a művészetet és szeretne belépni abba világba, amit ezek a képek csak jelképeznek, annak meg is kell szenvednie érte. (Perneczky Géza) Négyzet, téglalap transzformációk rendje matematikai alapelveken nyugszik. Szabályt alkot és szabályt szeg meg, rend és káosz viszonyát tárja fel, fogalmazza meg. Miközben képet alkot, konstrukciót hoz létre, egyben az absztrakció magas fokával intellektuális élményt kínál. Bárhogy is látunk, a logika, a geometria belső összefüggéseit látjuk, vesszük észre. Mindehhez szem kell. Valamit akkor ismersz meg, ha abban annak személyes érdekeltségét, aki alkotta, megérted. Azt, hogy annak, aki azt alkotta, fontos volt. Aki a végtelenségből indul ki, a számhoz jut el. Aki a kimeríthetetlenből indul ki, megtalálja a dolog lényegét. Amíg az alkotó érdekelve van, a dolog fennáll, ha az érdek nincs többé, a dolog elenyészik. Amit gravitációnak hívunk, az a dolgokban levő személyes hangsúly (Hamvas Béla). Ottó László alkotásaiban ott a gravitáció, a személyes súly. Kibillen a tér-idő, a párhuzamosok találkoznak, a mozgás megszűnik, a mozdulatlan világ erőre kap. A látogató személyes érdekeltsége a megértés. Olykor az is felér a gravitációval.
Budapest, 2013. október
Megjelent:
2013.10.21.
Centrifuga
http://centrifuga.blog.hu/2013/10/21/utak_otto_laszlo_kiallitasarol
Utak...az egyszerűség, a világosság, a tisztaság felé,
a vertikalitás irányába, és befelé,
a teljességbe, az univerzalitás felé,
az egységből a sokféleség vagy az üresség, a semmi felé, a semmiből vagy
a sokféleségből az egységbe,
a forma feloldására a térben, az ürességben, a térnek, az ürességnek a
kibontására a formában... - mondja képeiről Ottó László festőművész (Pécs, 1966).
Museum Gallery, Budapest [Mercure Budapest Museum Hotel]
Ottó László kiállítása
2014.02.24 – 03.29.
Mai Konkrét Festészet
Ottó László viaskodik a pirossal…
Deák Csillag
Testetlen szubjektum
Ottó László – Mai Konkrét Festészet c. kiállításán vagyok a Mercure Budapest Museum Hotelben. Ottó László képein nincs jelen a test, a szubjektum maga a művész, az általa megfigyelt tárgyat sem látjuk, mert absztrakt formában van jelen.
Ottó László művein keresztül tudatja velünk, hogy van emlékezetünk, folytonosak vagyunk időben és térben, de ez a folytonosság megszakítottság is, egy centrális térrel, érzéssel és gondolattal. Ismerős vonásokat veszünk észre, szituációt, labirintust, honnan is indulunk, hova is érkezünk ebben a térben, attól függően, milyen útirányt választunk. Ottó László nem azt nyújtja, amit várunk, mert ilyet biztosan nem várunk, ezért is lepődünk meg a művek látványától. Geometriai algoritmusok felhasználásával a vonalakat, az átlókat, a négyzeteket, a köröket, a hullámokat úgy rendezi el, hogy struktúrájuk bár ismerős, mégis egyedi, csak látszatra hasonlók egymáshoz. A teret, és ebben az univerzumot látjuk, felosztva, elhatárolva, rendben és rendetlenségben.
A konkretista szabályok szerint alkotott kép vagy költemény nem mutatott be semmit, semmiről sem beszélt, hanem vizuális, verbális és vokális összetevőinek, a színnek, a szónak és a hangnak, mint önmagát prezentáló jelnek a megvalósítására törekedett; nem beszélt valami rajta kívüliről, hanem egyszerűen volt, létezett. Sorozatos transzformációkat és szerialitásokat (ismétlődés, addíció, variáció, kombináció, permutáció), mértani elemeket (négyzet kereszt, kör, téglalap), színeket látok, amelyek a maguk konkrétságában adottak, és keresem az összetétel rendezőelvét, az alkotás struktúráját. Másképpen az absztrakt gondolat érzéki megjelenítését és megfoghatóságát (Max Bill).
A sorozatból egyetlen egységet sem lehet kiemelni az egész csonkulása nélkül, az ilyen mű befogadását az algoritmus működési módjának felismerése jelenti.
Ottó László gondolatainkba les, réseket vesz észre, tudatunkba hatol, amit látunk, gondolunk az más, mint amit kifejezünk, elmondunk. Az absztraktban felismerjük a létezés lehetséges és számtalan formáját, módját. Ott a pókháló két fenyőág között, a kapunál, bokornál. Négyzetes és hatalmas, lebeg, mozdul, áldozata is van. Már nem vergődik, mert kiszívták a lelkét, a testnedvét.
Absztrakt viszonyban lenni a világgal, a matematika világába való belépést is jelenti. Titkot látunk, de ez a titok általunk válik nyílt titokká, tudottá. A médium Ottó László, aki a határhelyzeteket keresi,
a centrális pontot, ahonnan kinyitható és zárható, továbbá keresztül-kasul átjárható az idő-tér. A megfoghatatlanság látszat, igenis térbe kiterjedő és folytonos történéseket látunk a képeken. Belső összeszedettség, rend uralja a képeket. Ottó László viaskodik a pirossal, a vérrel, az élettel, végig a szürkék hegedűse marad, világos vonalakkal átszőve a teret és időt. Az egyszeriség ismételhetetlenségét látjuk. Az univerzum törvényeit indázza, ismeri fel, hogy nincs tovább, bizonyos kérdések feltehetők, de válaszok nincsenek és nem is biztos, hogy valaha lesznek.
Ottó László a világ homogenitását keresi, a centrumot és a perifériát. Nincs szorongás és nyomasztó érzés, szabadság van és rend. Utat kell keresni, minden irányban, bármely irányban, ez a szabadság természete. Kívülre nyitott világot látunk, befelé is határtalan, a centrális központ felé haladva is végtelen az út. A struktúra válik tapasztalattá, eszközzé és céllá is. Ottó László meditál, de nem érezzünk, hogy valamely szentélyben lennénk. Ülhetünk egy parkban, egy buszpályaudvaron is. A rend tisztasága ott is lenyűgöz, és nyugalommal tölt (het) el bennünket. Az idő szűnik meg, időtlenné válunk. A formák, a színek ezt az időtlenséget hivatottak ritmusba rendezni, a ritmust és a mű szellemiségét belénk oltani.
Kölüs Lajos
Relaxáló tekintet
Henry Moore szerint A művészet arra való, hogy mi, emberek, felfogjuk- elsősorban az érzékeinken keresztül – milyen csodálatos világban élünk. Lacan testetlen tekintetről beszél, amelynek tárgya maga a szubjektum, aki ki van téve mások tekintetének. Benne szólal meg a múlt, a kultúra, a hagyomány, szimbolikus világa. Az ember tudatában van, hogy egyedül nem létezhet, csak mások által létező szubjektum. Hogy látva lássanak (Ady), Csak másban moshatod meg arcodat (József
A.), emlékeztetnek a költők. Ottó László világa transzparens. A rend utáni vágy adott, de soha nincs rend, folytathatóság és megszakítottság van. Ez az ideiglenesség hatja át a műveket, a formálhatóságot, az elkülönülést, a kiválasztódást és a kiválasztást. A forma alakul renddé, a rend meg formává. A képek címe (Yanra-ipsum-creator, -inverz, -verticalis stb.) kozmikus játékra utalnak, a kép, ami önmaga. A művek azt sugallják, hogy… egyik szemével az ember az időbe és a teremtményi világba pillant be, a másikkal az örökkévalóságot és az isteni lényeget figyeli. …a konkrét művészet továbbra is életképes, tisztaságával, egzaktságra való törekvésével változatlanul a folyamatos megújulás, a gondolatok továbbgondolásának lehetőségét hordozza. Ottó László a nem létező létrehozásán fáradozik, miközben tudatában van annak a ténynek, hogy…a nem-leképezés egyszerre szembe kerül a leképező ábrázolási tradícióval, és annak a művészettörténet ezer évei alatt megvívott jogaival.
Carl Sagan szerint nézzünk a Földre nagyon messziről, ahonnan már csak egy pontnak látjuk a Földet. Ez a pont az otthonunk, és ez a pont mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk… Ottó László se nem romantikus, se nem idealista, a létszemléletében ötvöződik az európai és a keleti világ szellemisége. Ez a létszemlélet az alapja az általa létrehozott univerzális rasztereknek, és organikus kozmikus struktúráknak. Teljesség, tökéletesség, rend, univerzalitás, megfontoltság, tudatosság, önmagasság és saját akarat együttese, szimbiózisuk hatja át a műveket. Ezért a szigorú szerkesztettség, a precíz kivitelezés. Ottó László a szellemi teljesség és egy megvalósítandó és elérendő állapot kölcsönös kapcsolódását keresi, kutatja, miközben önmagára
lel, azaz vállalhatóan él, mert belső törvényei által létezik, ezzel nyeri el saját szabadságát a világban, ezzel jut önmaga megismeréséhez. Teremt és alkot. Az abszolút-konkrétat hozza létre. A látott és tapasztalt világ köt egymással szövetséget műveiben, és ennek során valami olyasmi jön létre, amire minden ember vágyik, kimondható, hogy én önmagam vagyok.
Budapest, 2014. március
Megjelent:
2014.03.21.
Librarius kortárs kult magazin
http://librarius.hu/2014/03/21/otto-laszlo-viaskodik-pirossal/
Somhegyi Zoltán
Képbe sűrített szellemiség
Ottó László művei elé
Egységes, egybefogott, harmonikus, kiegyensúlyozott, letisztult – ilyen, és ezekhez hasonló jelzők jutnak eszünkbe Ottó László műveinek szemlélésekor. Az alkotásokon legelőször is a rend tűnik fel. Természetesen minden jó művön a rend uralkodik, a témától, formától, stílustól és kifejezési módtól függetlenül, Rembrandt képén ugyanúgy, mint Jackson Pollockén. A mű ugyanis többek között éppen a rendezettség, az összefogott, pontos arányharmóniák révén válik valóban műalkotássá, akár a való világ egyes motívumait felismerhető módon megjelenítő figuratív elemek, akár tárgyhoz nem köthető, absztrakt formák hordozzák és alakítják is ki ezt a rendet. A jó műveknek tehát általános jellemzője az elemek pontos, olykor szinte patikamérlegi precizitással kialakított rendje – sokszor hallhatjuk festőktől, hogy néha akár csak az aláírás apró vizuális jegye is befolyásolhatja a mű összképét, ha nem a megfelelő helyre kerül, vagy színvilágában nagyon nem illeszkedik bele a képegészbe.
A rend természetesen Ottó László műveinél is uralkodik, ugyanakkor az az érzésünk, mintha kifejezetten ennek a rendnek a megmutatása és előtérbe állítása volna az alkotó célja. A rend így nem csupán „eredménye” vagy „következménye” a műalkotási folyamatnak, hanem egyenesen a művek tárgyává válik. A képi rend megteremtésének formája pedig többszörös, hiszen vonatkozik a konkrét alkotási folyamatra és annak technikai vetületére, valamint az azt megelőző elméleti felkészülésre is, a mű létrehozását megelőző kiinduló pozíció – vagy, még távolabbról indítva: a világkép – alakulására. Kezdjük ez utóbbival.
Ottó László egyfajta univerzalitásra törekszik, egy olyan globális szinkretizmusra, amelyben Kelet és Nyugat vallási és filozófiai hagyománya, kultúr- és művészettörténeti idézetek, sőt, matematikai impulzusok egyesülnek egy magasabb rendű végeredményben. Kiindulópontja sokszor a keleti vallások, formáik és szimbólumaik, mandalák, yantrák, indiai építészeti raszter-szisztémák, de ehhez hozzákapcsolja például a Fibonacci-sort, az arab és nyugati matematikát – és a konkrét művészetet, a főleg Svájcból és Németországból kiinduló absztrakt, geometrikus festészeti irányzatot. Ezekből az inspirációs forrásokból táplálkozik, ezért a fentebb említett „globális szinkretizmus” nem a globalizáció unalomig ismételt – és nem is mindig feltétlenül helyesen értelmezett – negatívumára hívja fel a figyelmet, hanem pont arra, hogy a különböző források termékeny, egyedi és a néző számára is inspiráló kompozícióvá állnak össze. Ráadásul úgy, hogy valójában egyik inspirációs forrás sem marad meg tisztán az, ami volt: habár erőteljes a keleti vallások tanulmányozásából származó impulzus, mégis, Ottó László nem „vallásos művészetet” művel, képei nem klasszikus értelemben vett meditációs tárgyak. A matematika tanulmányozása sem egyszerűen abban teljesedik ki, hogy művészetének geometrikus jellege lesz, hiszen a geometrikus szerkesztés további értelmezési irányokat nyit meg, például a Fibonacci-sor gyakori felhasználásával, amely a képeken különleges vonalritmust határoz meg. Az európai konkrét művészet formai megközelítéséből való kiindulás pedig szintén túlmutat önmagán, hiszen pont olyan módon dolgozik, amit a klasszikus konkrét művészet letilt: a forma puszta önmagán túli jelentése Ottó Lászlót továbbra is izgatja.
Mindezek a továbblépések, az inspirációs források aktív és szinkretikus továbbfejlesztései a képi rend elérésének szolgálatában állnak. Annak ellenére, hogy a források nem csak művészetiek, hanem filozófiaiak, matematikaiak vagy szakrálisak és építészetiek, az összeegyeztetésük során Ottó László a képet tartja szem előtt: azt tehát, hogy az elkészült mű képként, műalkotásként működjön. Az alkotás így nem pusztán a formáról szól, de nem is bölcseleti megfontolások sima illusztrációja. Nem formai öncélról van szó, sokkal inkább metafizikai struktúrák kifejeződéseinek elősegítéséről, úgy, hogy ennek során az alkotó sosem felejti el, hogy ennek a kifejeződésnek – a végeredmény kép lévén – a vizualitás szintjén kell megtörténnie.
Mindezt a művészi alapállást és a szélesen merített inspirációs források rendezett, sőt, kifejezetten a rendet felmutató képpé formálásának folyamatát jól tükrözi az alkotói tervékenység néhány technikai aspektusa is. Ottó László rendkívül gondosan és módszeresen tervezi meg festményeit, és ezeknek a papírvázlatoknak a struktúrája kerül át méretarányos nagyításban a vászonra. Ennek az akkurátus, koncentrált, szinte mérnöki pontosságot igénylő munkafolyamatnak a megtervezettsége pedig éles ellentétben áll a folyamat ösztönös, sőt, szinte véletlenszerű részeivel, például a színes mezők árnyalatainak és a tónusok ritmusának kialakulása jóval kevésbé irányított pillanatai a mű létrehozásának. Az intuíció és az improvizáció így ugyanolyan fontos lesz a kép születésénél, mint a tervezés – a kettő együttese vezet a megkapó eredményre.
A vászonra festett akrilkép általában az olajfestményekhez képest jóval lazúrosabb hatást kelt. Ottó László viszont az akril kötőanyagba keveri a pigmentet, így itt mégis sokkal sűrűbb, mélyebb lesz megjelenése. Ugyanakkor nem csak ezért nevezhetjük Ottó László alkotásait „sokrétűeknek”. Mint láthattuk, az inspirációs források eltérő karakterét dolgozza egybe úgy, hogy miközben mindegyik impulzus eredete felgöngyölíthető marad, mégis átalakul, maga helyett és magán túl mást (is) jelent, és a képek fő témáját nyújtó rend formáló elemévé válik. A konkrét művészetben követelmény, hogy a mű csak önmaga legyen, nem valaminek a leképezése, szimbóluma vagy absztrakciója, és, hogy a forma önmagán kívül mást ne jelentsen. Ezt a követelményt saját művészetében Ottó László figyelemben tartja, de nem feltétlenül abszolutizálja, amellett, hogy természetesen a másik végletet, az illusztrációt is elkerüli. Alkotásai meditációs objektumok, de nem klasszikus értelemben, és nem témájukban, képi szimbólumok segítségével, sokkal inkább megjelenésük tisztaságában. A rend és rendezettség megjelenítése egy ősi nyugalmi állapot időtlenségével szembesíti a nézőt, aki így a formák és színek tiszta ritmusát követve kontemplálja a képekbe sűrített szellemiséget.
Somhegyi Zoltán
művészettörténész
Budapest, 2013. március
Ottó László festészetéről
Ottó László legtöbb festménye sötét, de nem komor. A feketék, sötétszürkék, éj kékek nem expresszív hordozói egy személyes kedélyállapotnak, hanem tárolói egy visszafogott színenergiának, ami lassan sugároz, és ami türelmes szemlélést kíván, hogy gondosan megkülönböztessük a feketék és „majdnem-feketék” sok árnyalatait. A körrészletek, amelyek sok Ottó festményen a képszélektől terjed ki a képzeletbeli térbe, megegyezően egy távcsőn keresztüli pillantással a világmindenségbe, aminél az ember sosem tudhatja pontosan, vajon ez a tekintés megcélozta-e a világot egészében, vagy nemcsak-e a belső világunk felmérhetetlenségét? Az Ottói képtér mindkettőt elgondolja, - Rilkét idézve - az egy „ Világbelsőtér ” , ( Weltinnenraum).
Ottó László 1989-ben kezdett el festészettel foglalkozni, abban az évben, amikor hazájában, Magyarországon a Vasfüggöny korszaka véget ért. A szabadság és megnyílás központi művészeti kategóriák számára, az utazás az ő egyik megnyilvánulási formája. A Zengő hegy Ottó dél-magyarországi szülőföldjén kiindulópontként fontos volt az ő többszörös megnyílásában egy földrajzi és kulturális új világban, és le kellett festenie. Éppúgy, mint az óriási Kofun-sírok kulcslyuk-formáját, amelyeket Ottó a 2002-03-as japán utazásai alkalmával keresett fel, és később a ruhr-vidéki nem működő bányák aknatornyait. Ottó számára a festészet jelentése: úton lenni, tréfásan még autóját is műterem-térként nevezi meg. Ez azért több mint egy kis adoma, mikor meséli, hogy egykor, amikor a festészet mellett kötelezte el magát: egy olyan festőállvánnyal szeretett volna dolgozni, mint ahogy az egy híres Kersting által készült Caspar David Friedrich portréképen látható. Ottó a festészetet a szabadság eszközeként fogja fel, és egyúttal a rátermettséget feltételezve ehhez, egész saját középpontjával fordulva az élet, a világ, az emberre vonatkozó nagy metafizikai és egzisztenciális kérdések felé. Ez a romantika örökségéből származik egész biztosan. ( Düsseldorf, ahol 2006 ősze óta lakik - Ottó számára nem csak az a hely, ahol Joseph Beuys vagy Gerhard Richter munkálkodott, hanem a boldogtalan városi zeneigazgató, Robert Schumann városa is, még mindig. ) Miközben számtalan festő saját képeit úgy látja, hogy azok csupán csak következő állomások a nyughatatlan mediális motívumok világában, Ottó romantikus „időszerűtlensége” ellenpontként ugyanúgy korszerű. Ez érvényes az ő kézművességének kihangsúlyozásához is, becsvágya, hogy az olaj- és akril festészeti lazúrtechnikáját állandóan megjavítsa, a színfelületek minőségét kifinomítsa, és azok fényesség-mattság viszonyát rétegekként egyre kifinomultabban összehangolja.
Az Ottó festmények jelentésekkel bírnak, de nem jelképesek egy meghatározható szimbolikus nyelv értelmében. Azok inkább intuitívan felfogható „alapszimbólumokkal” működnek: fent-lent, bent-kint, világos-sötét, függőleges-vízszintes, négyzet-kör, zárt-oldott forma, egység-sokaság szembeállítással. Ezek az egyszerű ellentétek tágas csarnok-terek asszociációját adják. Ezek a képek nem előre felfogott ideák szemléltetései, hanem gondolatkezdemények a művész saját maga számára. Lehet – mint ahogyan Ottó mondja – évekbe telik, míg az az érzése lesz, egy munkát megértett, és az a helyzet álljon elő, hogy címet adjon neki. A címek pusztán utalások, nem kulcsok, amelyekkel azok magukat kinyithatnák tartályokként, amelyekből kész „jelentéseket” vehetnénk ki. Többnyire a képfelület vertikálisan átszelt sűrű részecskeáramlás által, mintegy kozmikus háttérsugárzásként. Ez hidegen csillogó fénymezőként derülhet fel, mint ahogy azon a munkán látszik, amit Ottó Marlban, a Yehudi Menuhin Forumban festett.
Feltűnően gyakran a képek vízszintesen kettészeltek, néha egy borotva éles egyenest húzva, néha csak egy láthatatlan „tükörtengely” által, két sötét mezőt szembeállítva. A horizontokat a szubjektum helyeként foghatjuk fel intuitívan ( a művészé vagy a szemlélőé, nézőponttólfüggően). Ez a hely egy keskeny él a felmérhetetlen magasságok és mélységek között, éppúgy kisajátított, mint elhagyatott. Az Ottó képek egy megismerésvágy hordozóinak tűnnek, amelyek túlmutatnak önmagukon, anélkül, hogy ezt az „azon-túl-levést” megnevezni akarnák. Geometriája kevésbé konstruktivista, mint szimbolikus, egy próbálkozás, hogy a nem láthatónak racionális formát adjon, járható utakat találjon az ismeretlenbe.
Dr. Peter Lodermeyer
művészettörténész
Bonn, 2006. december
Ottó László festményeiről
Alapvetően exisztencialista művész, aki a megismerés középpontjába az emberi szubjektumot helyezi. Ennek látszólagosan ellentmondani látszik a világ teljességét ábrázolni vágyó festészete. Abban hisz, hogy az egyéni léten keresztül élhető meg, tapasztalati úton közelíthető meg az áhított komplexitás.
Képein kozmikus távlatok egyesülnek az ember teremtő kreativitásával. És ez az ő esetében nem általánosság, hiszen életmódjával is igyekszik közel kerülni a kozmosz erőihez, eljutni a természet primér energiáihoz és azok megjelenítéséhez.
Képeit, amelyeket aprólékos finomsággal épít fel, a vászon vagy fatábla előkészítéséstől, alapozásától kezdve az utolsó lazúros festékrétegek felkerüléséig, ellentétpárok találkozása jellemzi. A fent és a lent, a közel és távol, földi és kozmikus dimenziók, föld és kozmosz, az organikus és a szervetlen, az épített és teremtett, egyenes síkok, vonalak és gömbformák, a férfi és női lényeg találkozása, fehér és fekete, a keleti életfilozófiák teljesség-modellje, a jin és a jang testetöltése nem véletlen, hanem tudatos törekvés eredménye.
Legújabb képein megjelenik egy motívum, amely első látásra kulcslyukra emlékeztet, de mégsem az. A formára Ottó László Japánban bukkant rá. A középkor idején ázsia lovas nomád törzsek csapatai érkeztek a szigetországba, akiknek elöljáróit temették ezekbe a különlegesen formázott, vizesárkokkal védett, hatalmas nyughelyekre, amelyeket a japánok Kofunoknak (régi síroknak) neveznek. Ottó második hazája rejtélyes emlékeinek megfestésével az alkotó szándéka az, hogy kapcsolatot teremtsen az élet és a halál között úgy, ahogy sírok részeivé válnak az élők világának, ahogy az idegen és az azt beogadó helyi kultúra között kialakult a kontinuitás, és ahogy a keletkező festmény része lesz az élet terének.
Japán, (akár építészeti) hatás nem csak ezeken a primér formákat hordozó képein fedezhető fel, hanem a letisztult, minden felesleges elemet nélkülöző, kozmikus erejű fekete művein is, amelyeken idővel megjelenik a szín, a vörös, a kék mint a természetben előforduló elsődleges színek.
Ottó László alkotásai megkérdőjelezik a tárgyi világ és az időfogalom létét, és ez a paradox hit sugárzik festményein át, amelyek maguk is tárgyiasult gondolatok, és az idő függvényében jöttek létre.
Muladi Brigitta
művészettörténész
Budapest, 2003. március 19.
„Szumma iru” – „Maradj csendes”
Ottó László kiállítása
Művészetek Háza, Pécs
2001.04.10-04.30.
Aknai Tamás
A csend és a formák
Ottó László festményiről
Többen meghatározták már: kárára semmiképpen nincs az alkotásnak, ha a művész és művészete az úgynevezett lényegi kérdéseket veszi faggatóra és dűlőre kíván jutni azok természete felől. Nincs kárára az sem a műtárgynak, ha annak szerzője eltökélt komolysággal fel akarja tárni önmaga és a megcélzott „nagy kiterjedések” kapcsolatát, ha meg kívánja határozni ezek hálózatában azt az érvényes olvasatot, amit önmaga feladatáról, a végzett munka értelméről vagy eredményének természetéről szeretne adni. Lehet persze sikertelen is a szándék, a vágy, hiszen technika, kifejezéskészség nélkül aligha remélhető, hogy az említett feladatok elvégezhetők. Tehetség nélkül pedig még nevetségessé is válhat a nagy szándék és megváltó gondolat, valamint az őt befogadó szerény forma, az alig uralt metodika és technika.
Alig meghökkentő az indulás. Pécs, a maga modern művészeti hagyományaival a múzeumokban, a modernség gondolatát valló jelentős európai mesterek sora ott vannak Ottó László mögött Az anyag kiválasztása a vizuális tapasztalatszerzés legkésőbbi, alkotói szempontból legfrissebb, filozofikus gondolatokkal elkötelezett korszakát idézi fel, amikor a legegyszerűbb felületeken, tagolásokban, megidézett horizontokon fedezi fel a festő a számára kielégítő mondanivalót. Nem lelket bizsergető serkentések ezek. Ellenállnak a játék véletleneinek. Sokkal inkább az értelemre, mint az érzelmekre hatnak a festett formaösszefüggések. Tónusaik, a felületek színválasztása azonban bizonnyal érzékekkel is értékelhető, mégpedig azokkal, amelyek éppen arra a többnyire súlyos, drámai atmoszférára hangoltak, amelyek a képeket jellemzik.
Nem használ Ottó László köznapi, elhasznált, közönséges anyagokat. A geometria jelképivé vált, szinte mitikus alapformáihoz vonzódik. Szándékai között minden bizonnyal középponti jelentőségű annak a sugalmazása, hogy a világon minden jelenség tartalmaz (magába foglalva őriz) esztétikai természetű üzeneteket, és, hogy minél általánosabb érvényű, ezredévek tapasztalatában edzett formákat idéz fel, annál inkább telített esztétikai-fogalmi üzenetekkel is rendelkezik a mű. Mély és sokat mondó oka lehet annak, hogy Ottó László a megtapasztalható édes, zamatos formák és színek mellett a megszűrt, hűvös, kevésbé érzéki kifejezés övezeteit veszi szemügyre. Igénye a távolbalátásra, a kozmikus összefüggések felől mérlegelt emberi viszonyok megismerésére nyilvánvaló. Ugyanakkor azonban a személyes művészi érlelődés egyik nagy eredményét, a szerinte birtokolható, közösségi értékként közvetíthető arányok tiszta és pontos érzékeltetését is fontosnak tartja. És ebből a kettőből már több mint érdekes festői állítások következnek. Egészen egyszerűen: a rend állítása rendezetlenséggel szemben, az oldottsággal szemben a fegyelmezett szerkezet, a köznapival szembeforduló rendkívüliség tételezése rétegződnek munkáiban egymásra.
Önmagukban is megragadó szépségűek a monokrómiába hajló nagy, sötét felületek. A kép-formátumoknak megfeleltetett belső osztások, arányok. Alig kap jelentőséget a foltok éppenhogy geometrikus játéka, ami esendőbbé, érzelmesebbé tenné a műveket. Minden az önmérsékletet tükrözi, amellyel visszafogja magát a méretekben és előadásban hatásosabb, gazdagabban formált megoldásoktól. Szép, ahogy már nem érzékelhetők a köznapok zabolátlanságai a hulladékoktól és felesleges dolgoktól megszabadult világ perspektívájában. Méltó, ahogyan egy olyan értékvilág tartó pilléreit feszíti a mindennapok zagyvaságaitól megtisztított gondolati és érzéki keretekbe, mely az európai művészet legnemesebb forrásaiból származik.
Címei is mind azokat a hangulatokat idézik fel, amelyeket a felületek előidézte képzettársítások hívnak a nézőből elő. Különösen elvont képi világ Ottó Lászlóé, melynek különösségét az ember apró dolgain felemelkedő ”eszmék” ereje, valamint az őket igazoló fantázia keverékszínekben felvillanó lírai futamai biztosítják. Érdemes tehát arra, hogy minél többen felfedezzék maguknak.
Dr. Aknai Tamás
művészettörténész
Pécs, 2001.
A kiállítást dr.Aknai Tamás művészettörténész nyitotta meg, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának dékánja.